„A legjobb dolog, ami történt velem, mióta nem találkoztunk az volt, hogy újra találkoztunk"

2015. december 10.

Decemberi melegség a zimankóban, év vége hangulat, pezsgés. Ez várt bennünket Hódmezővásárhelyen. Fontos esemény volt a novemberi alkalmak óta, hogy A. kilépett a csapatból. Kényszerként élte meg a részvételt, melyet elfogadtunk. Számára jelenleg más került előtérbe. Az együtt töltött idő emlékére neki is elküldtük a csoport tagjainak szánt ajándékot és átgondoltuk a továbbiakat. Úgy döntöttünk, nem fogadunk új játszót, hiszen négy hónap közös élményeiről lemaradva nehéz integrálódni.

Kialakult hát a kis csoportunk, amely a pénteki napon nevet is választott magának, de erről csütörtökön még mit sem sejtettünk. Egy hiányzóval vágtunk neki az első nap színjátszófoglalkozásának, amelyen azt a célt tűztük ki, hogy bizalomjátékok segítségével tovább erősítsük a csoport kohézióját.

Már negyedik alkalommal vittük végig szünet nélkül a foglalkozást; a fiatalok végig fókuszáltak voltak és eredményesen dolgoztunk velük.
Egy befejezetlen mondattal hangolódtunk a délutánra: „A legjobb dolog, ami történt velem, mióta nem találkoztunk az volt, hogy…” A csapat testvérpárja így fejezte be a mondatot: „…újra találkoztunk most.” Azért emelem ki ezt a momentumot, mert egyre inkább érezhető a csapaton, hogy már nem csak jó, hanem fontos számukra a közös munka.
A ráhangolódás további játékait ketten vezettük Klauval. Anita és Jani fokozatosan egyre több feladatot bíz ránk, amelyek után pontos visszajelzést adnak számunkra arra vonatkozólag, hogy merre induljunk tovább a fejlődés útján.

 

Klau a pizzakészítő játékkal lazította a fiatalok izmait és a hangulatot, majd a HO-SI-HÖ-vel fókuszálta a figyelmünket, melyet a csoportunk tagjai kifejezetten gyorsan megtanultak. Ezután két egymásra hangolódó játékkal vittem tovább a fonalat, a közös számolással, majd ennek a néma, lépéssel történő változatával. Amit ebből a két játékból elviszek tanulságként, hogy sokkal többet kell visszajeleznem a játék résztvevőinek és hogy figyeljek arra, hogy a bizonytalanságomat ne leplezzem merev játékvezetéssel. A csapat el tudott számolni a kitűzött célig és be tudtak lépni egyesével a körbe egymásra figyelve, a hibákból folyamatosan tanulva.

A bizalomjátékokat Anita vezette, amiben Jani segítette őt. Sikerült megteremteniük azt a légkört, amelyben ezek a gyakorlatok működni tudtak. A fiatalok gond nélkül becsukták a szemüket és felismerték azt is, hogy ebben a helyzetben segíteniük kell egymást. Egy-két kivétel volt, ezeket később kifejtem.

Az első kihívás az volt, hogy a srácok egyesével, csukott szemmel közelítsenek Janihoz, akinek a tenyerébe kell belecsapniuk. Ezzel megteremtik a csukott szemmel való séta, játék biztonságát. Ennél a játéknál nagyon plasztikusan látszik az, hogy ki hogy áll a bizalommal, bátorsággal és a térérzékeléssel. 
Mint ahogy az ezt követőnél is: a párok egymással szemben álltak fel, két sorban. A pár egyik tagja volt az őr, míg a másik csukott szemmel közelít felé, egészen addig, míg meg nem érzi, hogy pontosan az őr előtt áll. Több kört is játszottunk belőle, izgalmas volt az előző kör tanulságait megbeszélve korrigálni. Én rendszerint jobbra tartottam, hol előbb álltam meg, hol a párom kellett megtartson, mert majdnem nekimentem… Nehéz játék, de többeknek bámulatosan jól sikerült többedszerre is. 

Megalapoztuk a bizalomjátékok tempóját, hangulatát; így érkeztünk el az ujjal való vakvezetés játékához. Lefeleztük a csapatot, hogy kényelmesen, ütközések nélkül vezethessék egymást a párok. Érzékenyen és hihetetlen koncentrációval vitték ezt a játékot a fiatalok. A párom mellett biztonságban éreztem magam és ő is hagyta magát vezetni általam. Kiemelném azonban D.-t; számára nehezített volt ez a gyakorlat. Anitának meg kellett benne erősítenie játék közben, hogy nagyon fontos figyelnünk arra, hogy a társunk biztonságban érezze magát. A visszajelző körben arra a kérdésre, hogy vezetőnek volt-e jobb lenni, vagy vezetettnek, egyértelműen azt a választ adta, hogy vezetőnek. Bizonytalansággal és félelemmel töltötte el az, hogy rábízza magát a társára.

 

A vak-kör során már egyre biztosabban mozogtak a játékosok csukott szemmel. A játékvezetők biztatására gyorsították lépteiket. A kör tagjai vigyázva fogadták a „bolyongókat”, inkább több kéz nyúlt értük, mint egy sem. A feszült figyelem a játék végére elfáradt M., D. és Z. részéről, ők egymással kevésbé bántak kesztyűs kézzel, de ez még mindig a gyakorlat keretein belül maradt.

Az alkalmat a dőlés zárta: Anita és Jani biztos kezeibe dőltek a csoport tagjai. Én kifejezetten szoktam tartani ettől a játéktól amellett, hogy más bizalomjátékokba bátran belemegyek. A fiatalok mind, egytől egyig végigmentek a gyakorlat könnyebb és nehezebb szintjein is.
Csapat vagyunk, immáron zárt, de a jóra továbbra is nyitott.