"Mi leszünk a jégkorcsolyapálya jege"

2015. október 16.

Máris elérkezett a második, egyben utolsó nap. Mindig szembesülök azzal, hogy ez a két nap milyen kevés idő. De az is kiderült, hogy ha ilyen tartalmas, és ennyi idő jut a munkára, akkor szerencsére mégse annyira kevés.

 

A mai nap célkitűzése az volt, hogy elkezdjünk velük drámázni, fejlesszük a színjátszási készségüket, és megismerjék azokat a munkaformákat, amelyekkel dolgozni fogunk. Az egyik feladat az volt, hogy mondunk valamilyen helyszínt, amit a gyerekeknek meg kell mutatniuk egy egész csoportos tablóban. Nem készülhetnek föl, nem beszélhetik meg hosszan, mert csak pár másodperc áll rendelkezésükre. Az egyik helyszín a jégkorcsolyapálya volt. Kitalálták a gyerekek, hogy ők lesznek a jégkorcsolyapálya jege. Lefeküdtek a padlóra, és összekapaszkodtak. Szerintem nagyon érdekes, hogy ez jutott az eszükbe. A mai alkalmon kevesen voltak. Utólag azt érzem, hogy nagyon fontos volt csak a fiúknak megtartani ezt a foglalkozást. Nagyon nagy figyelmet igényelnek, és így, hogy kevesen voltak, mindenkire megfelelően tudtunk figyelni.

Fura érzéseim voltak hazafelé jövet a kocsiban. A gyerekekkel való munka nagyon jó volt, és intenzív. Nehéz volt kilépni, ugyanakkor ott motoszkált a fejemben, hogy én megtudom ezt tenni. Nekem ez "csak" egy munka, amiből sokat tanulok, de a helyére kell tennem magamban, hogy azzal együtt, hogy nem tudom megváltani ezeket a sorsokat, mégis van értelme annak, amit csinálunk. Lehet, hogy nem annyira látványos, de mégis történik valami.